Folytatnám az "Óvodaválasztás - győzzön a szív!" (http://kellateso.blog.hu/2012/03/07/ovodavalasztas_gyozzon_a_sziv) című posztomat, mert a téma ennél jóval többet érdemel. Szeretnék azok segítségére lenni, akik éppen döntés előtt állnak. Mert mit is tapasztaltam az első óvodánál, és mit a szívemnek megfelelőnél? Kezdjük talán ott, hogy egy "Anyukatársam" véleménye szerint óvónőt kell választani, nem pedig óvodát. Ez persze szép és jó, de sajnos sokszor egyéb szempontok is képbe kerülnek - az már szerencse, ha minden, vagy legalábbis a legtöbb nyíl ugyanazon ovi felé mutat. Ezt a barátnőm még a jelentkezési lap kitöltése előtt hangoztatta, nekem pedig ez egyfajta semleges információként futott át az agyamon. Igaza lett.
Mint mondtam, az első ovi éppen nagy változások előtt állt. Ezek olyan szintű strukturális és egyéb változásokat eredményeztek, melyek nem tettek túl jót a pedagógusoknak.. Legyünk őszinték, az egész óvoda megzavarodott. Új pedagógus érkezett az új kiscsoporthoz - aki eddig nem óvodapedagógus volt -, a másik kiscsoportosokat kapó óvónénit pedig elvették párja mellől. Az pedig végképp betette a kaput, hogy az eddigi vegyes csoportos rendszert átalakították, azaz sok-sok év után 25 kis sírós pici gyerekkel kellett megküzdeni. Bizony eddig a 6-8 kicsi nyugtatgatását szépen elintézte a jópár rutinos óvodába járó idősebb gyermek. Hm, nem kívánok itt és most pro és kontra érveket hozni a vegyes csoport, illetve a homogén csoport mellett, de egy biztos: ha az óvodapedagógusok húzzák a szájukat az adott rendszerben, az sok jót nem szülhet! Sajnos a régi, rutinos óvónő nálam szépen levizsgázott - "egyesalára", az újonnan kicsi gyerekek közé csöppenő pedig véres verejtékkel küzdött ugyan, de ilyen társsal nem sok esélye volt.
A gyerekek nem tanultak semmit, nem foglalkoztak velük, életuntan írogattak, folyamatosan pakoltak a gyerekek után, nem próbáltak vigasztalni, nyugtatgatni őket, ok nélkül rángatták a háromévest, aki éppen másfelé fordult, amikor kezet kellett mosni, egyszer pedig úgy beszéltek az egyik kislányról és annak családjáról (nekem), hogy én pirultam bele. Mivel szülős beszokatással kezdtünk, ezeket a saját két szememmel láttam - és egy pillanatig sem szégyellték magukat, meg sem próbáltak előttem álarcot húzni! Először elgondolkodtam, és saját magam ellen hoztam érvet: ez nyilván mindenhol így megy. Sőt, több, óvodás gyerekkel és óvodai tapasztalattal rendelkező szülő is alátámasztotta ezt. Majd szépen hagytam magam vezérelni anyai ösztöneim által, hogy ennél csak jobb lehet nekünk máshol, és nyertünk! Mert bizony nem így megy! :)
Még ma is görcsbe rándul a gyomrom és gombóc van a torkomban, ha arra gondolok, hogy otthagyom a Nagylányt... De vajon milyen is a MI OVINK? A következő posztomban ezt is elmesélem! :)))
