A "Szívünk ovijában" az óvónénik azt mondták, hogy a beszoktatást kezdjünk azonnal egész naposként. Hozzátenném, hogy nem kérik, sőt, jobban szeretik, ha a gyerek egész napos - mégha a szülő otthon is van. Ledöbbentem. Eddigi tapasztalatom szerint másfél hétig még az ebédelésig is egy hét után jutottunk el...
Az óvónők önbizalma nekem is óriási önbizalmat adott, amit ugyebár a gyerek is megérez.. Pedig a Nagylány a kiscsoport 28. tagja volt. Hangsúlyozom, kiscsoport (!), mert számukra a homogén csoport rendszere teljesen normális.
Az őszi szünetet követően pedig megkezdtük az életünket az új óvodában. Volt persze pityergés - hiszen a Nagylányom számára akkor az "óvoda" szóhoz nem éppen a legvidámabb képzetek társultak.. De őszintén elmagyaráztam neki, hogy itt majd jól fogja érezni magát, mert nagyon aranyosak az óvónénik. Szerencsére nem jelentett számára gondot, hogy a pöttyöskalapú gombát leváltotta a tulipán, mivel "kisgalóca" már volt a csoportban :)))). Amint reggel megérkeztünk, az óvónéni azonnal kedvesen üdvözölte, pártfogása alá vette, ami sajnos hatalmas újdonság volt a gyermekemnek.. Még most is fortyog bennem a düh - persze tudom, hogy teljesen feleslegesen dobom el magamtól az értékes energiákat :)) -, mert a mi "majdnem óvónénink" nemhogy nem üdvözölte a friss ovist, de mégcsak egy "szia" sem hagyta el a száját soha.. Minősíthetetlen, vagyis minősíthető, csak itt nem akarom minősíteni, mert csúny lenne. Hogy szerethetné meg az óvodát, ha nincs egy bizalmi légkör, ahol megkaphatná az oly elengedhetetlen biztosnásgérzetet?
Nos, a "szívünk ovija" nem okozott csalódást azóta sem, de hiszem, hogy az a kis kitérő megérte. Köszönjük Erika néninek és Éva néninek, de éppígy az összes többi pedagógusnak is, aki Százszorszép ovinkat nemesbíti! :)))))))
