Na, de nem is a szülés menetét szeretném ismét leírni Nektek, hanem az élményt, amit nekem a már "megszokott" orvos hiánya nyújtott. A szülés napján egy agilis kis szülésznő és egy kedves, szimpatikus orvos volt az ügyeletes. Az orvossal meg is beszéltem, hogy majd elvégzi a kedvemért azt a vágyott gátmetszést. A tűzrőlpattant szülésznővel viszont elfelejtettem ezt megbeszélni. Amikor amellett döntöttem, hogy indítsuk a szülést, közöltem velük, hogy rettentő gyorsan születtek a nagy gyermekeim is, úgyhogy biztosan nem lesz ez máshogy most sem, főképpen, hogy megrepesztik a magzatburkot, és jól megtömnek oxitocinnal. Kitolási szakaszban mindkét porontyom második nyomásra meglett. Ahogy itt már elmeséltem, rendkívül gyorsan haladt előre a szülés a megindítást követően, tulajdonképpen bő 2 és fél óra alatt megszületett Hédi baba. Akkor kezdtem kutyául érezni magam - mondhatni a biztonságérzetemet vesztetten -, amikor a vége felé közeledve (úgy percenként jöttek az igen húzós fájások már ekkor) azt éreztem, hogy mindjárt kibújik, a szülésznő még mindig csak szaladgált a többi kismamához (ki vajúdott, ki újonnan jött), a doki is egy másik emeleten volt az ultrahangon. Alig volt ember, az orvosok zöme Siófokon bulizott.. És akkor az egyik csajt hirtelen császározni kellett, mert nagyon rossz lett az NST-je - ez már a szülésem legvége volt. Kínomban, hogy úgy éreztem, abban az adott állapotomban az én orvosom már azt mondta az első két szülésnél, hogy nyomjak, bizony azt mondtam a szülésznőnek, hogy maradjon ott velem, mert mindjárt megszülök. És ő ott maradt, onnantól mindenben a segítségemre volt - magyarán kimondatlan egyezmény volt, hogy én akkor majd adok neki egy kis hálapénzt..
De! Nem akart hinni nekem! Nem gondolta úgy, hogy nekem már nyomnom kell. Kérésemre megvizsgált kézzel, mi a helyzet odabenn. "Még nem tűnt el a méhszáj". Őszintén szólva hasba tudtam volna rúgni szegényt, hogy ő is érezze, amit én.. Szüléssel kapcsolatosan annál rosszabb élményem nem volt, mint az a nem tudom, hány perc, amikor azt éreztem: nekem már nyomnom kell, nem pedig tágulni. Nem tűnt el a méhszáj, de mindjárt, és majd 3-4 nyomásra meglesz. Elismételtem, hogy nekem ez annál eddig gyorsabban ment. És akkor azt mondja nekem, hogy ő ilyenkor szokta labdára ültetni a szülő nőit. Na, neee!!! Ez kizárt. Ééés kinek lett igaza? Hát nekem, mert 2. tolófájásra kibújt a baba fél buksija (kíváncsi voltam, ezért odanéztem), a következőnél pedig - simán - a teste. A doki meg nem ért oda, pedig szóltak neki - szerintük időben. De sebaj, meglett nélküle is, csak gátvédelemmel, és a dokinak így nem kellett tejelnem...
A szülésznővel utólag beszélgetve állt össze a kép még jobban: habár neki nagyon sokat köszönhetek (mivel megkértem rá a számomra kritikus pillanatban, hogy maradjon), azért a szülésről egészen máshogy gondolkodik, mint az én orvosom. Elmondta, hogy az én dokim nem várja meg, hogy eltűnjön a méhszáj, hanem már azt mondja, hogy nyomjon a páciens! No, ha nekem így csinálta az első két babánál, akkor aztán még az eddig véltnél is gyorsabban sikerült a kitolási szakaszt abszolválni. Oszt akkor üljek labdára, mi?! És őszintén bevallotta, hogy nem gondolta, hogy ennyire gyorsan meglesz. Azt mondom, ha kifogok egy olyan szituációt, hogy tényleg senki sem bagózik rám - még egyszer: nagyon hálás vagyok a karakán szülésznőnek! - ott szülök meg egymagamban! Rettenetes, amikor már azt érzed, nem tudod tartani, hogy már jönne ki az a baba, és még tartanod kell!
Igen, ismét az orvosomat választanám!
