A gyerekszobában volt egy ágy, melyen én aludtam. Nagylányomnak 2 hónapos koráig tartott az esti hasfájós korszaka, és tulajdonképpen innentől kezdődött az, hogy már csak hajnal 5-kor ébredt föl szopni, amúgy pedig békésen végigaludta az éjszakát. Ekkor szépen lassan "kitolattam" a szobájából, és visszatértem a férjem mellé, a hitvesi ágyba. Gyakorlatilag ugyanígy zajlott a Kicsifiamnál is: külön szobát kapott, és amíg úgy tűnt, szüksége van az éjszakai jelenlétemre, vele aludtam. Nála is hasonlóan zajlott: 2 és fél hónapos korában ő is "átaludta" az éjszakát, azaz csak hajnalban kelt föl enni (szándékosan nem mondom, hogy szopizni, mert neki fejtem a tejet...). Azóta sincsen másképpen: van egy szivacska, amit hordozok magammal, attól függően, kinek van szüksége a jelenlétemre. Erre elsősorban a mostanság oly gyakori megbetegedések adnak okot. De például a Nagylánynak is voltak olyan időszakai, amikor felébredt éjszaka, és azt kérte, hogy ott aludjak vele (érdekes, hogy sosem féltem attól, hogy ez rossz szokást eredményez majd, és nem is lett így). Nyilván szerencsém is van, de alapvetően sokkal kevésbé van esély arra egy ilyen módszerrel, hogy a gyerek a szülői ágyba szokjon.
Biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon megosztó témakör. Sokan nyilván elítélnek ezért, sokak tapasztalata szerint pedig éppen nincs jelentősége annak, van-e külön szoba, mert a szülői ágyban alvás így is, úgy is kialakulhat. Én csak azt tudom, hogy számomra sosem volt kérdés: nem szeretném, ha a gyerek köztünk aludna, úgy, ahogy az sem, hogy én bármikor ott termek, és velük töltöm az éjszakát, ha éppen arra van szükségük.
A mi házunk egy két és fél szobás "kockaház", és egy huncut módszerrel megoldottuk, hogy a harmadik gyerkőcnek is legyen teljesen külön szobája! Mesélek erről is hamarosan! :))
