...legalábbis nálam olykor lehet erről is beszélni. Rosszul fogalmaztam, mert egyelőre még helyesebb a "nagyobbik gyerek" megnevezés, hiszen ketten vannak. :)
Szóval, észrevettem magamon valami nagyon is helytelent. A 3 és fél éves lányomat "nagyként" kezelem. Persze minden relatív ugye. Így, hogy másfél évesen kapott maga mellé egy kistestvért, talán túl hamar avanzsált a szemünkben "naggyá". Igen, minden és mindenki ahhoz képest nagy vagy kicsi, amivel vagy akivel összehasonlítjuk. Pedig egy másfél éves kicsi, nagyon kicsi, nem nőhet hirtelen naggyá, nem okosodhat hirtelen oly sokat a szemünkben, attól, hogy egy újszülött került a közelébe. És még egy 3 és fél éves is nagyon kicsi! Nézzük csak meg őket egy 6 éves nagy csoportos mellett.. ugye?
Persze, az rendben van, hogy több mindent meg kell értenie, mint egy 2 éves gyermeknek, de vigyázni kell, ne támasszunk nagy elvárásokat - különösen a kicsivel szembeállítva -, hiszen az irreális elvárások rombolhatják az önbizalmát, és ellenérzést kelthetnek benne a kisebb gyerekkel szemben - jogosan. Az elmúlt pár hónapban fogalmazódott meg bennem ez a hiba, azt éreztem, hogy túl nagyok az elvárásaim a Nagylányommal szemben, csak azért, mert van egy öccse. Van ennek egy egészséges, sőt, hasznos határa! Lásd, amikor 2 és fél évesen eljutott oda, hogy először(!) pisilt bele a bigyóba, az az érzés kezdett győzedelmeskedni benne, hogy "én vagyok a nagy, az ügyes, akinek már nem kell pelenka, a kistestvérem pedig még nem ilyen ügyes, neki kell pelenka". Rafináltan fel lehet használni a kis lelki fejlődésének ezt a megnyilvánulását, amikor már "nagy" akar lenni, és sok mindent el tudunk érni náluk! Tényleg, csak arra vigyázzunk, ne lépjük túl a kora által meghatározott határt! :)
