Az édességes polcrendszert valahogyan sikerült elkerülni, de mivel a hűtöttáru részlegről több élelmiszerre is szükségem volt, a túrórudi fertályt nem tudtuk megúszni. Kicsifiam megfogott egyet "veszünk duduit (túrórudit)" felkiáltással, és nem rakta ám a kocsijába, hanem szorongatta, mint aki érezte, a tenyerében lesz ez jó helyen.. Ekkor következett az attrakció: kiimádkozni a finomságot a gyermek kezéből. Bevallom, nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy hiszti nélkül megússzuk, annyira eltökélt mozdulattal csente el a zsákmányt, de teljesen nyugodt maradtam, és elkezdtem az elterelő-rábeszélő hadműveletet. A beígért kiflire tereltem a szót, felhoztam a boltosnéniket, akiknek ez a tulajdonát képezi (ennyi hazugság belefért).. Volt még pár érv, de azt hiszem, azok nem járultak hozzá a sikerhez. Végül, - ártatlan szemekkel (meg is sajnáltam) saját maga helyezte vissza a - nem biztos, hogy épségben maradt - cuccot a többi közé, és mentünk a pékárukhoz. Talán apróság, és kisebb kegyetlenségnek tűnik, de az elvek maradjanak elvek (és ne aggódjatok, a gyerkőc megkapta a napi édességadagját - megérdemelten!)
Nagyon büszke voltam rá! És az is lehet, hogy fél év múlva ez a tette már ködbe vész..! :)))
És, ne ijedjetek meg, nem mindig ilyen mintapéldány, a Nagylányom pedig 2 éves gyermekként akkor sem tette volna le, ha történetesen égeti a tenyerét! :)))
