Hogy a terhességi hormonok játszadoznak-e velem, nem tudom, de mondhatom, zokogásban törtem ki életem első óvodai anyák napján. Szégyen, hogy szegény Nagylányomnak azt kellett magyaráznom, mikor odahozta nekem a kis cserép virágot és a kartonszívet a kicsi tenyere lenyomatával, hogy nem azért sírok, mert baj van, vagy mert szomorú vagyok, hanem mert nagyon büszke vagyok rá és mert már az első kis dalnál elkezdtek csorogni a könnyeim a meghatottságtól.
Le a kalappal - ismét - az óvónénik előtt, mert amit ez a csupa 3-4 éves gyerekekből álló kiscsoport megtanult és előadott nekünk, az már önmagában megható. Az a rengeteg munka, amit mind az óvónők, mind pedig a gyerekek belefektettek, azt hiszem jóval több, mint amit elképzeltem. Dalok, mondókák egész sora, melyből egy tündéri miniműsor kerekedett. Számotokra, Blogolvasók most biztosan nagyon elfogultnak tűnök. Kívülállók számára nehezen átérezhető, hisz nem voltatok jelen, én pedig még mindig rendesen a hatása alatt vagyok az élménynek.. Nagyon büszke vagyok drága szabálykövető elsőszülöttemre (mint az anyja volt: otthon elengedem magam, az óvodában pedig mindent úgy csinálok, ahogy azt megkívánják tőlem :))), aki ráadásul aznap délután még nem is aludt, a meleg és a páratartalom a nehezen kibírható kategóriába volt sorolható.
Ne higgyétek, hogy valamiféle "csodálatos anya" címet kívánok magamra ragasztani. Nagyon távol állok én attól. Egyszerűen összegyűlt bennem minden érzés, amit egy anya táplálhat gyermeke iránt. Aggódás, féltés, lelkiismeret furdalás azokért a pillanatokért, amikor türelmetlen vagyok velük, az a végtelen öröm, amit okoznak egy kis mosollyal. Nem tudom szavakba önteni, amit most érzek. Csak azt tudom, hogy sosem szabadna megtörténni olyan dolgoknak a világban, amik sajnos megtörténnek a gyerekekkel, mert az nem igazság..