Vajon, ha meghozzuk, a döntést, hogy babát vállalunk - legyen az első, második, harmadik usw. -, hányszor bizonytalanodunk el a "visszafordíthatatlan" bekövetkezte után? Nem kell aggódni, nincs az a nő, akiben ne fogalmazódnának meg időnként kételyek. Természetesen nem arról van szó, hogy nem akarjuk a gyermeket, hanem félünk a csalódástól saját képességeinkben, abban, hogy alakalmasak vagyunk-e a "kisember" ellátására, felnevelésére, meg tudjuk-e adni neki mindazt, amire szüksége van - mind testileg, mind lelkileg! Persze, a felelősség hatalmas, de ha csupán emiatt nem alapítanánk családot - gyermek utáni csillapíthatatlan vágyunk ellenére -, bizony nagy hibát követnénk el, amit sosem bocsátanánk meg magunknak.

De miként győzhetjük le a félelmeket? Ez mindnekinél egyéni, úgy, ahogy maguk a félelmek is. Lényeges, hogy tudjuk megfogalmazni őket, és merjük kimondani. Nos, szerencsére van egy jó hírem! Minden kezdet nehéz, és - mint általában az élet minden területén - a gyerekvállalásban is az ismeretlentől való félelem a legfőbb tényező. Hááát, sosem felejtem el azt az állapotot, amikor Nagylányom 8 hónaposan először beteg lett, és 38,3 fokos lázat mértünk neki! Kiborultam, futkostam, mint a mérgezett egér, kívülről nézve - és visszatekintve akkori önmagamra - igen zakkantnak tünhettem. Azóta szépen lassan megszoktam a problémás helyzeteket, és lazán elkezelek két hányásos-hasmenéses, lázas minimanót, akikhez jövőre csatlakozik Hugi is. Mert bizony ugyan a nyár hétköznapjait négyesben töltjük majd, szeptembertől újra ovi, ezzel együtt meg a baciszezon... Szóval a jó hír Anyukák, hogy LAZULUNK! Strapabírásunk ugyanis messze földön híres, és "ami nem öl meg, az megerősít"! És látjátok, az első betegség idegbaja ellenére mégis bevállaltam a 2., majd a 3. csöppséget, akinek a cumiját már a kutya nyalja tisztára, ha a földre pottyan.. :)))))