Nagylányom 2011 októberében kezdte meg az óvodát (akkor töltötte a hármat). Hm, óvodaválasztás. Nos, tavasszal jelentkeztünk, három óvodát kellett sorban megjelölni, ahová szeretnénk bekerülni. Olyan élethelyzet volt ez számomra, ahol mást diktált a szív és mást az ész. Pontosabban nem is az ész, hanem a mások véleménye. Mitagadás, a szív megint csak jobban működött..
Megjelöltem egy éppen nagy változás előtt álló, sokakban reményt keltő intézményt elsőként, majd azt követte az én régi ovim. Jó kis tanulópénz volt - pénzt ugyan sokat nem buktunk rajta. Már az első pillanatban bizsergett bennem valamiféle ellenállás, majd ahogy elkezdtük a beszoktatást, ez nem csupán bizsergett, hanem szépen megfogalmazódott bennem: nekünk itt nem jó. Előzetesen hozzá kell tenni, hogy Nagylányom alig várta, hogy óvodába járhasson, itt azonban nagyot kellett csalódnia. Ezen felül pedig rajtam is érezte, hogy nem vagyunk jó helyen: a gyerekek nagyon megérzik, ha bennünk feszültség van, vagy épp az ellenkezője, ha valami kedvezően hatott ránk. Másfél hét után lebetegedtünk, és épp aznap mentünk be az egyik boltba - isteni sugallat! -, ahol csoporttársunk anyukája "szidta a rendszert" (persze az ovit) az egyik eladónak. Füleltem, majd csatlakoztam, végül igen feldúltan távoztam a boltból. Habár feldúltan, de ugyanakkor hatalmas robajjal legördült a "nagykő", mert megszületett a döntés: mindenáron átmegyünk a szívünk szerinti óvodába. Kérdezősködtem egy kicsit, és már cselekedtünk is: betegségünket és az őszi szünetet követően már Anya régi ovijában voltunk.
Ugyan a betegségek nem engedik, hogy a Nagylány kisebb sírások, problémák nélkül vegye az akadályt, de NAGYON JÓ HELYEN VAGYUNK! Életem egyik legjobb és legmegfelelőbb pillanatban hozott döntése volt. És az, hogy - mégha késve is - mertem bízni anyai ösztöneimben, hatalmas önbizalmat adott a gyerekeimhez!
Köszönöm, kedves "Csoporttárs Anyukája" és "Boltosnéni"! :)))))))))
