Ez alatt nem azt értem, hogy ne neveljük, tereljük őket a jó felé! A szabályok kellenek, sőt, a kicsiknek nagyon is nagy szükségük van a határokra. Vannak azonban olyan genetikailag adott tulajdonságok - egészen kicsi kortól felfedezhetőek bizonyos alap személyiségjegyek -, melyeken nem szabad erőszakosan változtatnunk. Ha folyamatosan a kis hibáikat javítgatjuk, elhitetjük velük, hogy rosszak. Eredmény: önbizalomhiány, melynek következtében azt hihetik, ők nem szerethetőek; másrészt pedig úgy beléjük ivódik a rossz vélemény róluk, hogy aztán előszeretettel játszanak rá...
Félreértés ne essék, itt nem rosszindulatú, gyereküket nem szerető szülőkre gondolok! Sokszor ezek ártatlannak tűnő, viccesen kedveskedő megjegyzések, melyekről nem is gondolnánk, mennyire a gyermek kicsi lelkéig hatol. Egy általam látott élő példa, hogy a kisgyermekként kicsit pufók gyereket jóindulatúan "Daginak" szólították. Az eredménye ennek természetesen az lett, hogy a gyerek nem elégedett a külsejével azóta sem, és az önbizalma sem túl sok...
Személy szerint sokkal jobbnak gondolom a gyerekek jó tulajdonságainak hangsúlyozását, a dicséretet - persze egészséges mértékben, és nem elnézve a hibákat. A Nagylányomon érzem, hogy a "jól célzott" dicséret aranyat ér! Nem szórom a dicséreteket, hanem tényleg akkor alkalmazom, amikor tett érte, a korának megfelelő érettséget tanúsított egy bizonyos dologban. És nagyon hálás..
Azt hiszem, ismét - mondjuk ki - az ARANY KÖZÉPÚTNÁL lyukadtam ki...ami ugyebár a leges-legnehezebb dolog! :))))
