Testvért a gyerkőcnek, gyerekzsivajt az életedbe!

"Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi." - Szabó Magda

Ezt a fantasztikus gondolatot minden szülőnek érdemes komolyan venni, és maradéktalanul betartani.

Mert a gyermeki fantázia csodája olyan dolgokra képes, amit mi felnőttek - tisztelet a kivételnek - már rég elfelejtettünk: felhőtlenül játszani, játszani és játszani! Ez a tökéletesen megalkotott kis lény szivacsként raktározza az információkat, majd alkot és játszik! Szerepjátékok, fantáziaviláguk kis lényei és történetei: csodáld őket mindezekért, figyeld, tanulj tőle, sose nevesd ki - boldoggá, magabiztossá teszed!

...szóval...5 napos egy kezeléssorozat, amit végig kell csinálni. Olyan nincs, hogy elkezdem, és nem megyek végig. Szombaton kezdődött, és szerdán ért véget. Utolsó nap újra diagnosztizált. Valamiféle folyamat megindult bennem, de még nagyon messze van a vége. Jólvan, akkor májusban is igyekszem eljönni (ez az első alkalom 2007 januárjában volt). Tehát ez volt szerda, és pénteken hopp!, megjött a menstruációm! Mondom, kizárom a placebohatást, mert arra számítottam, hogy majd, hónapok múlva, még egy vagy két kezelést követően tapasztalhatok "kézzel fogható" változást. Fantasztikus dolog volt az akkor! A vérzést követően 3 hónap múlva jött meg ismét a menzeszem. Sajnos, a májusi kezelésre nem tudtam elmenni, mivel a munkahelyemtől akkor egyetlen nap szabit sem lehetett kicsikarni. Ezt helyettesítendő egy, a közelünkben lakó, fantasztikus bácsi kezelt talpmasszázzsal és - tudom, tudom, megosztó a dolog - simította az aurámat. Bizton állíthatom, hogy javamra vált az a néhány alkalom.

2007 szeptemberében jött el újra az én csodatevőm, és folytattuk a kezelést (addig ezt a bizonyos három hónapos ciklust betartotta a szervezetem). Utolsó nap diagnózisa: alakulgat a dolog, de még mindig nem lesz elég. Rendben, kitartunk :))! Ebben a hónapban - nem mellékesen - megtartottuk a hét országra szóló lakodalmunkat is :D, és ekkor már ment a "babaprojekt" is, azaz nem védekeztünk. A "sámán" (a férjem így is hívta a sejtlátót) szeptemberi kezelése után már nem 3 havonta, hanem 6 hetente jött meg a menstruációm! Nem mellékesen utánanéztem a neten, milyen természetadta lehetőségek vannak a női nemi hormonok működésének javítására, és mindent megtettem az ügy érdekében: gyógyteák, gránátalma, méhpempő stb., stb.

2008 januárjában mentem el a hölgyhöz harmadik alkalommal - tehát 1 év leforgása alatt -, aki akkor azt mondta, hogy úgy tűnik, "alakul a molekula", azaz számíthatunk peteérésre! Nem ragozom tovább: január közepén megfogant a Nagylányunk! Persze, amikor "késett" a menstruációm (hajajj, azt sem tudtam igazán, honnantól számít késésnek!), nem arra gondoltam, hogy "bohóc van a fiókban" (férjem használja előszeretettel a terhességre), hanem egyszerűen elkeseredtem, hogy már megint akadozik a dolog.. Le a pesszimizmussal! Mert azért csak előkerült egy terhességi gyorsteszt - két csíkocskával! Terhes vagyok!!! :)))))

A "Szívünk ovijában" az óvónénik azt mondták, hogy a beszoktatást kezdjünk azonnal egész naposként. Hozzátenném, hogy nem kérik, sőt, jobban szeretik, ha a gyerek egész napos - mégha a szülő otthon is van. Ledöbbentem. Eddigi tapasztalatom szerint másfél hétig még az ebédelésig is egy hét után jutottunk el...

Az óvónők önbizalma nekem is óriási önbizalmat adott, amit ugyebár a gyerek is megérez.. Pedig a Nagylány a kiscsoport 28. tagja volt. Hangsúlyozom, kiscsoport (!), mert számukra a homogén csoport rendszere teljesen normális.

Az őszi szünetet követően pedig megkezdtük az életünket az új óvodában. Volt persze pityergés - hiszen a Nagylányom számára akkor az "óvoda" szóhoz nem éppen a legvidámabb képzetek társultak.. De őszintén elmagyaráztam neki, hogy itt majd jól fogja érezni magát, mert nagyon aranyosak az óvónénik. Szerencsére nem jelentett számára gondot, hogy a pöttyöskalapú gombát leváltotta a tulipán, mivel "kisgalóca" már volt a csoportban :)))). Amint reggel megérkeztünk, az óvónéni azonnal kedvesen üdvözölte, pártfogása alá vette, ami sajnos hatalmas újdonság volt a gyermekemnek.. Még most is fortyog bennem a düh - persze tudom, hogy teljesen feleslegesen dobom el magamtól az értékes energiákat :)) -, mert a mi "majdnem óvónénink" nemhogy nem üdvözölte a friss ovist, de mégcsak egy "szia" sem hagyta el a száját soha.. Minősíthetetlen, vagyis minősíthető, csak itt nem akarom minősíteni, mert csúny lenne. Hogy szerethetné meg az óvodát, ha nincs egy bizalmi légkör, ahol megkaphatná az oly elengedhetetlen biztosnásgérzetet?

Nos, a "szívünk ovija" nem okozott csalódást azóta sem, de hiszem, hogy az a kis kitérő megérte. Köszönjük Erika néninek és Éva néninek, de éppígy az összes többi pedagógusnak is, aki Százszorszép ovinkat nemesbíti! :)))))))

Az én rééééééégi ovim. Hm, igazából szerintem huszonév alatt nem sokat változott az épület.. Az udvar már egészen más, mint egykor, talán csak az elválasztó csíkkal felfestett mini úttest maradt meg :) Amikor először elmentünk megbeszélni a részleteket az óvodaváltásunkkal kapcsolatban, mindenki kint volt, és őszintén megvallva, bepárásodott a szemem.. Olyan, mintha most lettem volna én is gyerek, és hirtelen itt találtam magam magam gyerekkorom egyik színhelyén, ahol hamarosan az én Nagylányom is megkezdi az intézményes szocializálódást. Érdekes, semmihez nem hasonlítható érzés volt. A gyermekvállalás egy mérföldköve ez, amikor elválik tőlem, és ki(be)kerül a társadalomba; 3 év bizony sok idő..

Érdekes, de már ott és akkor tudtam, hogy itt nagyon jó lesz nekünk; hazaérkeztünk, mindig is itt kellett volna lennünk. De hiszem, hogy azért hoztam előzőleg a rossz döntést, hogy tapasztalatot szerezzünk, tanuljunk a hibánkból, ÉS: sokkal jobban értékeljük a jót, ne tekintsuk evidensnek azt a kedvességet és törődést, amit az "új" oviban kapunk..

No, elég a szentimentális csacsogásból, lássuk a tényeket! (Tények: lsd. "Szívünk ovija": http://kellateso.blog.hu/2012/03/10/szivunk_ovija)

Szép napot!!!!!!!

Az én történetem

2006 januárjában - 2 és fél év után - abbahagytam a fogamzásgátló szedését, pihentetés céljából (babát még nem terveztünk, akkor iskolába jártam). Többen megijesztettek, hogy akadályozhatja a majdani fogamzóképességet. Sajnos ezt az információt máris magamra vettem, és azt könyveltem el magamban, hogy biztosan velem is ez történik majd... Teltek a hónapok, és nem jött meg a menstruációm. Tavasszal és nyáron két orvost is felkerestem a problémámmal. Egyikük több alkalommal is hormont szedetett velem, ami nem hozta meg a várt eredményt. A másik - jó nevű orvos - laborba küldött, és megnézette néhány fontos hormon szintjét. Semmi, vagyis minden normális. Szóval az agyamban kattant meg valami? Talán. Még egy orvosnál próbálkoztam az év vége felé. Ő kiszámolta (hormont szedtem, amihez képest ő a ovulációt kalkulálta), hogy mikor kellene peteérésemnek lennie, és akkor megultrahangozott. Nem utalt semmi peteérésre. Az azonban tény, hogy nekem 14 éves koromtól 21 éves koromig 5, de inkább 6 hetes ciklusaim voltak (valahol azt olvastam, hogy azok, akiknek 35 nap, vagy annál hosszabb a ciklusa, annak nincs is mindig ovulációja, és kevesebb az esélye a teherbeesésre - na, ez szuper..)

Nagyon el voltam keseredve, de azt határozottan állíthatom: biztos voltam benne, hogy nekem lesz gyermekem! Ekkor egy rokonomon keresztül megismertem egy "vajákosasszonyt" (a férjem hívja így), aki egy évben háromszor érkezik a közeli nagyvárosba, és kézrátétellel gyógyít. A kezelést megelőzően azonban szépen felsorolja, hol van bibi a szervezetben. Hát, nem vagyok az a földhözragadt ember, de ezzel már tényleg úgy voltam, hogy a macskasz*rt is megeszem, ha azt mondják, attól fogok meggyógyulni. Kissé bátortalanul, de elmentem. Első nap: diagnózis, első kezelés. Diagnózis: az egész hormonrendszerem paffon van, mindenféle harmóniát nélkülöz, ÉÉÉS - nagyon durva volt, de szó szerint ezt mondta a tolmácsa (orosz a hölgy ugyanis): olyan a petefészkem, mint egy klímax előtt álló nőnek. Padlót fogtam. Eldönthettem, hogy elkezdem-e a kezelést. Nem ígérhet semmit, de az biztos, hogy egy nem lesz elég. Persze, hogyne, ezért vagyok itt, hajrá. Habár az akkori lelkiállapotomról nem kívánok nyilatkozni..

Ebben biztosan sok szkeptikus kételkedik, de határozottan állítom, hogy nem érkeztem a "sejtlátóhoz" nagyobb elvárásokkal, mint az előtte való egy év alatt bármelyik nőgyógyászhoz/endokrinológushoz... Ami a folytatást illeti, teljesen kizárom a placebo jelenség működésbe lépését...

A folytatást elolvashatjátok a következő posztomban! :))

Csak egy vidám hírt szeretnék közölni most! Persze el nem kiabálunk semmit, de azért én nagyon bízom abban, hogy egy rossz dolog kétszer egymás után nem fordulhat elő!

Amikor Hugival 12 hetesen bekerültem a kórházba, egy lánnyal kerültem egy kórterembe, aki első terhessége 7. hetében pecséteslő vérzést tapasztalt (ez a hormonok miatt akár természetes is lehet, de ilyenkor mindenképpen érdemes orvoshoz fordulni!), és a vizsgálatok során kiderült, hogy elhalt a terhessége (missed ab), ezért "kaparást" kell elvégezni rajta. Sajnos számomra sem ismeretlen az az érzés, amit neki akkor át kellett élnie, mivel jelenlegi terhességem előtt három hónappal ugyanez történt velem. Az orvosok szerint az okok 75%-ában genetikai rendellenességről van szó. Ez segít feldolgozni az embrió elvesztését, hiszen mindenki ép, egészséges babát szeretne világra hozni. Számomra azonban két egészséges gyermek után mégiscsak egyszerűbb volt lelkileg feldolgozni, mint neki, hiszen az első babája volt. Bentlétünk alatt nagyon sokat segítettünk egymásnak, és azóta is írogatunk Facebook-on.

És most "csendben kiabálok", mert ismét pozitív lett a terhességi tesztje - a missed ab után az első alkalommal! Nagyon szurkolok nekik, de biztos vagyok benne, hogy ezúttal minden rendben lesz velük!

De azt hiszem, mindenki nagyon sok pozitív kimenetelű történetet tudna megosztani, hiszen - habár manapság nagyon sok pár évekig vagy hiába vár babára - sokaknak végül mégiscsak felsír az a pici!

Nos, hamarosan megosztom a saját történetemet! :)))

Folytatnám az "Óvodaválasztás - győzzön a szív!" (http://kellateso.blog.hu/2012/03/07/ovodavalasztas_gyozzon_a_sziv) című posztomat, mert a téma ennél jóval többet érdemel. Szeretnék azok segítségére lenni, akik éppen döntés előtt állnak. Mert mit is tapasztaltam az első óvodánál, és mit a szívemnek megfelelőnél? Kezdjük talán ott, hogy egy "Anyukatársam" véleménye szerint óvónőt kell választani, nem pedig óvodát. Ez persze szép és jó, de sajnos sokszor egyéb szempontok is képbe kerülnek - az már szerencse, ha minden, vagy legalábbis a legtöbb nyíl ugyanazon ovi felé mutat. Ezt a barátnőm még a jelentkezési lap kitöltése előtt hangoztatta, nekem pedig ez egyfajta semleges információként futott át az agyamon. Igaza lett.

Mint mondtam, az első ovi éppen nagy változások előtt állt. Ezek olyan szintű strukturális és egyéb változásokat eredményeztek, melyek nem tettek túl jót a pedagógusoknak.. Legyünk őszinték, az egész óvoda megzavarodott. Új pedagógus érkezett az új kiscsoporthoz - aki eddig nem óvodapedagógus volt -, a másik kiscsoportosokat kapó óvónénit pedig elvették párja mellől. Az pedig végképp betette a kaput, hogy az eddigi vegyes csoportos rendszert átalakították, azaz sok-sok év után 25 kis sírós pici gyerekkel kellett megküzdeni. Bizony eddig a 6-8 kicsi nyugtatgatását szépen elintézte a jópár rutinos óvodába járó idősebb gyermek. Hm, nem kívánok itt és most pro és kontra érveket hozni a vegyes csoport, illetve a homogén csoport mellett, de egy biztos: ha az óvodapedagógusok húzzák a szájukat az adott rendszerben, az sok jót nem szülhet! Sajnos a régi, rutinos óvónő nálam szépen levizsgázott - "egyesalára", az újonnan kicsi gyerekek közé csöppenő pedig véres verejtékkel küzdött ugyan, de ilyen társsal nem sok esélye volt.

A gyerekek nem tanultak semmit, nem foglalkoztak velük, életuntan írogattak, folyamatosan pakoltak a gyerekek után, nem próbáltak vigasztalni, nyugtatgatni őket, ok nélkül rángatták a háromévest, aki éppen másfelé fordult, amikor kezet kellett mosni, egyszer pedig úgy beszéltek az egyik kislányról és annak családjáról (nekem), hogy én pirultam bele. Mivel szülős beszokatással kezdtünk, ezeket a saját két szememmel láttam - és egy pillanatig sem szégyellték magukat, meg sem próbáltak előttem álarcot húzni! Először elgondolkodtam, és saját magam ellen hoztam érvet: ez nyilván mindenhol így megy. Sőt, több, óvodás gyerekkel és óvodai tapasztalattal rendelkező szülő is alátámasztotta ezt. Majd szépen hagytam magam vezérelni anyai ösztöneim által, hogy ennél csak jobb lehet nekünk máshol, és nyertünk! Mert bizony nem így megy! :)

Még ma is görcsbe rándul a gyomrom és gombóc van a torkomban, ha arra gondolok, hogy otthagyom a Nagylányt... De vajon milyen is a MI OVINK? A következő posztomban ezt is elmesélem! :)))

Nagylányom 2011 októberében kezdte meg az óvodát (akkor töltötte a hármat). Hm, óvodaválasztás. Nos, tavasszal jelentkeztünk, három óvodát kellett sorban megjelölni, ahová szeretnénk bekerülni. Olyan élethelyzet volt ez számomra, ahol mást diktált a szív és mást az ész. Pontosabban nem is az ész, hanem a mások véleménye. Mitagadás, a szív megint csak jobban működött..

Megjelöltem egy éppen nagy változás előtt álló, sokakban reményt keltő intézményt elsőként, majd azt követte az én régi ovim. Jó kis tanulópénz volt - pénzt ugyan sokat nem buktunk rajta. Már az első pillanatban bizsergett bennem valamiféle ellenállás, majd ahogy elkezdtük a beszoktatást, ez nem csupán bizsergett, hanem szépen megfogalmazódott bennem: nekünk itt nem jó. Előzetesen hozzá kell tenni, hogy Nagylányom alig várta, hogy óvodába járhasson, itt azonban nagyot kellett csalódnia. Ezen felül pedig rajtam is érezte, hogy nem vagyunk jó helyen: a gyerekek nagyon megérzik, ha bennünk feszültség van, vagy épp az ellenkezője, ha valami kedvezően hatott ránk. Másfél hét után lebetegedtünk, és épp aznap mentünk be az egyik boltba - isteni sugallat! -, ahol csoporttársunk anyukája "szidta a rendszert" (persze az ovit) az egyik eladónak. Füleltem, majd csatlakoztam, végül igen feldúltan távoztam a boltból. Habár feldúltan, de ugyanakkor hatalmas robajjal legördült a "nagykő", mert megszületett a döntés: mindenáron átmegyünk a szívünk szerinti óvodába. Kérdezősködtem egy kicsit, és már cselekedtünk is: betegségünket és az őszi szünetet követően már Anya régi ovijában voltunk.

Ugyan a betegségek nem engedik, hogy a Nagylány kisebb sírások, problémák nélkül vegye az akadályt, de NAGYON JÓ HELYEN VAGYUNK! Életem egyik legjobb és legmegfelelőbb pillanatban hozott döntése volt. És az, hogy - mégha késve is - mertem bízni anyai ösztöneimben, hatalmas önbizalmat adott a gyerekeimhez!

Köszönöm, kedves "Csoporttárs Anyukája" és "Boltosnéni"! :)))))))))

Sok ismerősömön érzem azt, hogy merész vállalkozásnak tartja három gyermek vállalását (a mai világban..), ráadásul 3 és fél év leforgása alatt. Már amikor a Kicsifiamat vártam két évvel ezelőtt, akkor is voltak hasonló tapasztalataim, hiszen félidős terhesen egy 15 hónapos kislánnyal jöttem-mentem.. Természetesen ezek az ismerősök ezt nem is vállalták be, hiszen vagy megelégedtek egyetlen gyermekkel, vagy pedig nagyobb korkülönbséggel vállalták a másodikat, harmadikban pedig soha nem is gondolkodtak.

Igen, valóban, ez nem is egy egyszerű dolog! Nem könyveket kölcsönzünk, amire ugyan vigyáznunk kell, de vissza kell vinni, hanem egy életre hozunk döntést, életre szóló felelősséggel! Nem tehettem volna meg én sem, ha nincs egy fantasztikus CSALÁDOM, csupa nagy betűvel! Szerencsére minden nagyszülő velünk van, mindenki a városkánk lakója, testvéreinknek még nincs gyermeke, családunk több tagja dolgozik olyan munkarendben, mely mellől akár hétközben is mozgósíthatóak, és ami a legfontosabb, hogy számíthatunk rájuk. Természetesen NEM nekik vállaltuk őket! Csupán egy szempont, egy érv a többi érv mellett, amiért belevágtunk.

Megtörtént az a dolog, ami bebizonyította, hogy a bajban bizony nagy segítséget jelent a Családom. Két csodás és problémamentes terhesség után bizony én is megtudtam, milyen lehet a baba elvesztésének rémével várni a hetek múlását. Hugi azonban nagyon keménynek és kitartónak bizonyult két ízben is (ahogy Tesóm mondta: "ennek a gyereknek kilenc élete lesz, mint a macskának"). 10 hetesen, majd pedig 12 hetesen vérzéssel kerültem kórházba, melyért Nagylányom által az óvodából hazahozott hányás-hasmenés vírus tehető felelőssé. A második után kialakuló hematoma még hetekig ürült, nem egyszer rettentően megijesztve bennünket. Összesen két hétig feküdtem kórházban. Tudtam, hogy nekem akkor ott a legjobb (épp a két pici miatt), de a gyerekeim nélkül bizony nem volt egy leányálom. Éppen a Családom tartotta bennem a lelket azáltal, hogy tudtam, jó kezekben vannak csemetéim. Óriási segítség volt, mely a mai napig tart - nem tudom, meg tudom-e hálálni valaha Nektek!

Sok szülőnek ismerős lehet a helyzet: 2 éves gyermek egy élelmiszer üzletben meglátja kedvenc finomságát, és patáliát csap, hogy márpedig az neki feltétlenül kell, itt és most.. Nem izgatja az, ha éppen 11 óra van, és ha hazamegyünk, akkor ebédelünk, amit akár követhet is valamiféle finomság. Ha most eszik bármit is, nem fog ebédelni. Ho-hó, de ezek nem érvek ám a kétéves számára! Igazából számukra nincsenek is érvek. Elkezded mondani neki, hogy miért nem, de az falra hányt borsó, hiszen fáradt is, éhes is, és különben is, dackorszakát éli..

Mint mondtam, egy szóra hajló, nyugodt kis mintagyerekkel rendelkeztem - eddig! Kicsifiam bizony ellenkezésemre elveti magát, és hallani sem akarja, amit mondok neki. "Ego-Egon" előtör, és semmi más nem állíthatja meg, csak az, ha belefárad, megunja, és azt észleli, nem reagálok rá csitítással, kiabálással, magyarázással stb... Bizony a kis akaratgombócok éppen a határaikat próbálgatják, tolják ki egyre merészebben, közben éles szemmel figyelik, mit váltanak ki vele. Bizony sok szülő, ha a bevásárlóközpontban nem kíván a figyelem középpontjába kerülni, teljesíti a kis harcos kívánságát, megveszi a vágyott finomságot. Őszinte leszek: kifejezetten liberális és sokszor engedékeny szülőnek tartom magam, azt azonban, hogy egy teljesen szükségtelen dolognak engedjek, nem engedhetem meg magunknak! Nem csak a gyereknek, saját magamnak sem. Jó fél éve Nagylányom 20 percen át - amíg nem kerültünk sorra a pénztárnál - csapott hisztit egy gumicukor 300 grammos kiszereléséért... A műsort városunk éppen adott élelmiszer boltjában vásároló apraja-nagyja végignézte, és gondolt, amit akart. Tegnap éppen az arany középútról ejtettem pár szót, hogy milyen egyszerű ezt az okosságot csak úgy lobogtatni, ám annál nehezebb megtalálni. Hát még betartani! Egy fogalom azonban közelebb vihet a "megoldáshoz": KÖVETKEZETESSÉG. Következetesség nélkül a gyerekek zavartak, feszültek lesznek, nem fogják érteni, miért reagálunk egyszer így, máskor úgy. Jól körülhatárolt rendszerre van szükségük, melynek egyszerűek, világosak a szabályai.

Anyák, hajrá, mert ez nem kis feladat! Kívánom, hogy minél kevesebb hibával teljesítsétek! :)))

Mi is az egyik legnagyobb dilemma a gyereknevelésben?

A gyerekek két éves koruk körül kezdik meg első kamaszkorukat. A neve minden ilyenen átesett gyerkőccel rendelkező édesanya számára egyértelmű: a dackorszak. Bontakozó egojuk nyomán bizony sokszor meglepetést szereznek szüleiknek. Sokszor az addig jól kezelhető apróságok is 180 fokos fordulatot vesznek, és ledöbbenést keltenek családjukban hisztirohamaikkal. 2 éves Kicsifiam éppen itt tart. A mintapéldány lázad. Nem teszi azt olyan mértékben, ahogy a nővérkéje tette, és sokkal könnyebben kezelhető is.

 Bizony itt veszi kezdetét az a kérdéskör, hogy "mit engedjek meg neki?", "hogyan kezeljem a követelőzáseket?". Mert ha itt nem fogjuk meg a gyeplőt, akkor később annál nehezebb lesz. Felvetődik azonban, hogy mégis milyen mértékben kell meghúzni a gyeplőt? El lehetne ütni egy valójában semmitmondó válasszal: arany középút.. A régi idők filozófiai fogalma, habár örökérvényű igazság, a gyakorlatba mégiscsak nehezen ültethető át. Holnap ezzel folytatom, mert ez a kérdéskör jóval többet érdemel, mint egy kis posztocska.

További verőfényes szép napot! :))))

Vajon, ha meghozzuk, a döntést, hogy babát vállalunk - legyen az első, második, harmadik usw. -, hányszor bizonytalanodunk el a "visszafordíthatatlan" bekövetkezte után? Nem kell aggódni, nincs az a nő, akiben ne fogalmazódnának meg időnként kételyek. Természetesen nem arról van szó, hogy nem akarjuk a gyermeket, hanem félünk a csalódástól saját képességeinkben, abban, hogy alakalmasak vagyunk-e a "kisember" ellátására, felnevelésére, meg tudjuk-e adni neki mindazt, amire szüksége van - mind testileg, mind lelkileg! Persze, a felelősség hatalmas, de ha csupán emiatt nem alapítanánk családot - gyermek utáni csillapíthatatlan vágyunk ellenére -, bizony nagy hibát követnénk el, amit sosem bocsátanánk meg magunknak.

De miként győzhetjük le a félelmeket? Ez mindnekinél egyéni, úgy, ahogy maguk a félelmek is. Lényeges, hogy tudjuk megfogalmazni őket, és merjük kimondani. Nos, szerencsére van egy jó hírem! Minden kezdet nehéz, és - mint általában az élet minden területén - a gyerekvállalásban is az ismeretlentől való félelem a legfőbb tényező. Hááát, sosem felejtem el azt az állapotot, amikor Nagylányom 8 hónaposan először beteg lett, és 38,3 fokos lázat mértünk neki! Kiborultam, futkostam, mint a mérgezett egér, kívülről nézve - és visszatekintve akkori önmagamra - igen zakkantnak tünhettem. Azóta szépen lassan megszoktam a problémás helyzeteket, és lazán elkezelek két hányásos-hasmenéses, lázas minimanót, akikhez jövőre csatlakozik Hugi is. Mert bizony ugyan a nyár hétköznapjait négyesben töltjük majd, szeptembertől újra ovi, ezzel együtt meg a baciszezon... Szóval a jó hír Anyukák, hogy LAZULUNK! Strapabírásunk ugyanis messze földön híres, és "ami nem öl meg, az megerősít"! És látjátok, az első betegség idegbaja ellenére mégis bevállaltam a 2., majd a 3. csöppséget, akinek a cumiját már a kutya nyalja tisztára, ha a földre pottyan.. :)))))

Sziasztok!

• Ha még csak tervezitek a babát, vagy ha már gondolkodtok a másodikon, a harmadikon, de még erős bennetek a bizonytalanság, mert úgy érzitek, a csupa nagybetűs VÁGY kevés érv amellett, hogy belevágjatok - tartsatok velünk!
• Ha döntöttetek, hadd jöjjön a baba, és fürödtök a boldogságban - kürtöljétek világgá velünk!
• Ha már gyakorló többgyermekes Édesanyák vagytok - gyertek, segítsetek nekünk!

Blogom ötletét mi más is adhatta volna, mint saját életem: egy 3 és fél éves Nagylány, illetve egy 2 éves Kisfiú anyukájaként nap mint nap megtapasztalom azt a csodálatos dolgot, amit senki mástól nem kapnak meg, csak egymástól: a testvéri szeretetet. Most többen felkaphatjátok a fejeteket, hogy vajon testvérféltékenységtől mentes, példás magatartású, idomított gyerekekről van-e szó... Ajj, de még mennyire hogy nem! Teljesen egészségesek! A világ legtermészetesebb dolga, hogy csípnek, harapnak, lökdösődnek, hisztiznek, féltékenykednek...és hadd ne soroljam, hiszen ezt már jópáran ismerhetitek. Amiről beszélek, az a "részletekben", a marakodások mögött rejlik, és sokszor csak a figyelmesen szemlélő szülő számára válik nyilvánvalóvá. Féltik, óvják, megvédik egymást (de hányszor tőlünk, a szüleiktől is!), egymás fantasztikus játszótársai, és olyan betyár módon válnak tettestársakká, ha egyikük rossz fát tesz a tűzre, hogy egyszerűen nem tudtunk ellenállni a már emlegetett "vágynak", így 3 hónap múlva egy hugicával bővül a csapat.

Senkinek nem mondom, hogy észérvek nélkül döntsön, és csupán az anyai ösztöneit kövesse, de érzelmileg olyan sokat nyer a család összes tagja, hogy a "veszteségek" a semmibe vesznek! ÉS! A család bővítése történjen bár észérvek nélkül, viszont maximális "vággyal", de semmiképpen se történjen megfontolt észérvek felsorakoztatásával, ám "vágyak" nélkül! Boldog gyerekkort mindenkinek!  :-)